Nem szükséges hogy pontosan megnevezzem az évet, hiszen mind, akik ebben a királyságban élünk emlékszünk arra a ragyogó tisztaegü tavaszra, ami a kivételesen hófehér ám a korábbi évekhez mérten enyhe tél után jött.
A Rendíthetetlen királysága azon a tavaszon lépett volna 18. évébe. Azon a tavaszon érkezett a házamba Daiji a jóshal, sok vidám percet szerezve vendégeinknek, és azon a tavaszon érett nővé Maiko is. Nyolcan laktunk a házamban, ami szám szerencsés volta ma is nagy szerepet játszik az életemben. Niko, Heino, Tsai és Maiko, a négy leány, akik utánam lépnek színre az élet templomának nagytermében, Nakai és az öreg Joku mama, akik ellátják a házkörüli teendőket és kedves testőröm és egyetlen valódi hallgatóságom Takei Ano, az északi vadász.
Gyémántcsillag úrnő után vezetem én, Smaragd Tó úrnő a Juhar-szirt legfelső házát, melynek hatalmas tetőteraszáról belátni az egész kikötővárost, a kereskedelmi hajók vitorláinak kusza útvesztőit és a Mennyei Ösvényt, a Kilencvenkilenc sziklaszirten végigfutó kanyargós, virágládákkal és lamionokkal díszített majd 2 km hosszú mólót is. A hegyoldal megszelidülő lankáin mint ragyogó, felkelő napfényben fördőző daru emelkedik a királyi palota, a kevertvérű, sokat próbált kiváló katona és hadvezér, a Rendíthetetlen - háta mögött suttogott gúnynevén a Holdkaparó - lakhelye. Uralkodása békés, gyümölcsöző, egy ambiciózus ember beérett alkotása. Szívünk nyugodt tó kimonója smaragdzöld-fekete-arany szárnyai, de gyermeke nem lévén utódja és így a királyság nyugodt gyarapodása várhatóan nem lesz egy emeberöltőnél hosszabb idejű. Ágyasházában két tucat leány él, hajnalcsillag szépségek, fehér husú buja leányok és szende hajzuhatagjuk mögé bújó szemérmes lilomok, de a Rendíthetetlen nem él ajándékaikkal. Szóbeszédek szerint alkalmassága e téren meglehetősen hiányos. Én a magam részéről kétlem, hogy ilyen nyugodt erő lehet e olyan férfiban akinek férfiassága nem kapja meg az őt megillető teret. A kielégítetlen férfimban a fehér sárkány felgyűlik. Míg ki minden nap kiengedi csepjével, abban a halál sárkánya nem ér fel a szívig, és nem uralja el a gondolatokat. Ezért teremtette az úr a férfi vesszejét a lába közé, hogy elég messze essen a fejétől.
A császárról kell még szót ejtsek, ki abban az évben már betöltötte a hatvanadik évét, és bár a tetterő és a nemzés vágya még munkált benne, a halál közeledte felébresztette a legnagyobb démont a szívében, és megmérgezte minden napját. Félelmé heborúkba kergette a császárságot, majd eljött hozzánk, Szanamo városába, hogy elragadja seregei vezetésére szeretett királyunkat. Érkezésének híre jóval megelőzte gyaloghintóit, és azon az utolsó estén az egész városban szikrát bontott a feszültség.
Magasan járt már a Hold mikor a király követe bezörgetett. Miko és Heino éppen a selyemkereskedő céh három üzletvezetőjét szórakoztatta kedves dalaikkal, mikor elém vezették a király követét. A férfió nevét nem tudtam, de a szeme elárulta, hogy a király közeli embere lehet, mert a megrendültség és a szomorúság átszivárgott komoly vonásai között. Egy ládát tett elém, és tisztelettel megkért, hogy kövessem a palotába, nyomban.
Nem volt kérdés, hogy ezen az éjjel - bár soha korábban nem hivatott - valami különleges feladatot szán nekem. Felrémlett bennem az a közel tízévvel ezelőtti délután, amikor a lenyugvó nap fényében ültünk a tetőteraszon, szorosan egymás mellett, arccal a tengernek. A Nap hosszúra nyújtotta az árnyékainak, amik homályba borították a csészéket és azt az apró pergament melyen az életemet ismét gyökeresen megváltoztató megbízást adta nekem. Erről és az életem első és mindeddig legnagyobb sokkjáról a későbbiekben fogok beszámolni.
Smaragd-zöldbe-feketébe és aranyba öltöztem, a királyom színeibe, akinek a gazdagságom köszönhetem és akinek örökre adósa maradok, bármit is kér tőlem. Az iontéző nyomában lépkedve egyre mélyebbre hatoltunk a királyi palota hagymahéjas mélységeibe, míg elértünk egy belső kertet ahol hét fehér kimonós alaktól övezve vívott a Renttenthetlen gyönyörű mozdulatokkal egy hasonlóan kiváló képességű harcossal barátságos bemutatót. A csendet a fehér tölgy kardok meleg hangú csattanásai törték csak meg. Se nyögés, se lábak csusszanása nem hallattszott. A Hold leragyogott rájuk, nekem pedig elszorult a gyomrom a gyászruhás nemesek láttán. A küzdelem végeztével az intéző átkísért egy rejtett teraszra, ahol egymás mellé ültünk szeretett urammal, pont úgy, mint annak idején, és néztük az éjszakai óceánt a holdfényben. Ő szótlanabb volt és tekintve hogy nekem sem volt szükségem szavakra hosszan ültünk ebben a nyugalomban. Egy idő után nyugodt hangon tudatta velem a nekem szánt feladatot. Arra kért, hogy meséljek neki. Napkeltéig van időm erre, adjam meg a módját és repítsem távoli tájakra a szavaimmal.
Meglepett a kérése, hiszen történeteimet bármely kora eset meghallgathatta volna eddig is, csak egyetlen intésébe került volna. Mégsem tette. Összeszedtem minden történetet amit csak ismertem, népünk meséit, legendás történelmi alakokat és tetteiket és számba vettem a saját kitalációimat is. végül az egyik saját mesémnél maradtam, mely kedves hőseimről szól, és a Nyolc szigeten játszódik, melyen a Nyolc Királyság él. A történetemben a zigetek körben állnak és közöttük egy hatalmas örvény miatt nem lehet hajózni. Az egyik királyságból egy királyfi azonban tutajra száll és behajózik a közepére és leszáll az örvény aljára, megvív az ott fészkelő démonokkal és mivel felengedni már nem engedik, hát lefekszik a száraz tengerfenékre és hagyja, hogy a kialvó örvény helyére visszaömlő tenger elborítsa őt. Gyönyörködik a lenyugvó tengeren egymás felé induló hajókban, bár csak alulról, bemerült hasukat látja és boldog, mert megtette amit vállalt, aztán megfullad. A mese végén a királyfi magához tér a tutajon mert az istenek megjutalmazták hősiességéért egy új élettel.
Hosszan hallgatott a mese végeztével, aztán előállt a következő feladattal. Arra kért, hogy halál verset írjak neki, kifejezetten a mai napra.
Egy gésa minden tudományának első lépcsője, hogy bármit hall, lát vagy tapasztal, azt közömbös nyugalommal tudja reakciómentesen fogadni. Ezen a ponton szükségem is volt erre a képességre, annyira belém sajdult az elvesztésének lehetősége. Nem voltunk egymás életének részei. Összekötött minket egy titok, és a kasztunk adta kapcsolat, még ha ő sosem tért be vendégként a házamba.
Bár szépségemen túl a művészetek közül a kalligráfia és a mesemondás terén voltam tehetséges, ehhez a feladathoz időt kellett nyernem. Tudta ő is, hogy ilyen hirtelen, ilyen körülmények között halál verset írni meglehetősen komoly feladat, ezért készséggel beszélgetett velem. Hangunk könnyed volt, sokkal közvetlenebb, mint ami elvárható, de éreztem oldódását és miután a Holdat is szóba hoztam és megnevettettem vele neki tudtam állni a versnek. Először őt, az arab-japán kevert vére miatt, és mert azt mondta hiányzik neki a sivatag a magam szemén át fogalmaztam meg. Tudtam hogy nem akarja a császárság más királyságainak népét ölni, mint a császár hadvezére, és ezért nem akar a császár követével a Tiltott Városba utazni, de nemet nem mondhat ezért rituális öngyilkosságot tervez elkövetni. Erről kellene a versnek szólnia, de én akkor még nem tudtam ezt szavakba önteni.
Mi nem vagyok nem
leszek. Csak Hold és Nap
ezüst és arany.
A kevert vére miatt kapta a Holdkaparó nevet, tekintve hogy rásütötték, hogy valamilyen vérlény, ki a Holdnak bűvöletében él, és ezért sem néz már hús vér nőre. Szívét és vesszejét a Hold, legfőbb anyánk birtokolja. Ő maga nevetve annyit mondott, hogy szereti a Holdat, mint valami megfejthetetlen magasztos szépséget, de pont ilyen megfejthetetlen idegen szépségnek találja a nőket is. Gyanítom férfiakkal szívesebben múlathatja idejét. Sajnálkozás nem ébredt bennem, mert ott mellette biztosan éreztem, hogy akármik keltenek is benne vágyat, a fehér sárkány messze lent fészkel benne, mérge nincs se a szíve se a feje közelében. Később beszélt a sivatagról és a vívódásáról a császári parancs ellen. Kifejtettem, hogy a női energia hiányzik innen, és ne higyje, hogy meghalhat ha még nem jött el az ideje. Isten lecsap rá, ha végzett, nem kell helyette eldöntenie, mikor van vége az életének. Nem értett egyet, de ez nem okozott feszültséget, hiszen ő a királyom, úgy van minden ahogy ő akarja. Végül megírtam két további haikut, de sem akkor sem most nem érzem méltónak az ő személyéhez őket.
Nem leszek hóhér,
mert minden élet becses.
Félelmed öl.
Életem tiéd,
de hóhérod nem leszek.
Az utam a fény.
Megköszönte őket és elbocsájtott. Hazaérve zokogtam. Már felkelt a Nap mikor kinyitottam a ládikát amit a küldönce hozott, mikor értem jött. Birtoklevél volt benne. Annak a kis szeles szirtnek és hozzá tartozó háznak a birtoklevele, amire évek óta gyűjtök, és ahova az 50. születésnapomon vissza kívánok vonulni, hogy a történeteknek és a kalligráfiának szenteljem a további életem. Nekem adományozta. Nekem adta, utolsó ajándékául.
Nem vagyok se a birtokra se ilyen szerető figyelmére méltó.
Délelőtt aludni akartam, hogy a lehető legkésőbb értesüljek a haláláról, de egy csaszári követ miatt felkeltettek. Rideg, már már udvariatlan hangnemben felszólítottak, hogy azonnal jelenjek meg a palotában. Ott 57 órát tartottak fogva, arról faggatva, hogy tudtam e a királyom árulási terveiről, valamint, hogy miről beszélgettünk oly sok órán át. Sikerült komolyan tartanom magam a hűségről szőtt gondolatmenethez, melyben kifejtettem, hogy hű alatvalóként nem keresem az uram parancsai mögött megbújó politikát. Nekem mesélnem kellett és megírni egy verset az uram adta témában. Hogy ez valóban az övé, vagy csak izgalmas játék, vagy éppen a csaszar elrendelte kivégzésre készül e, nem az én dolgom. A tiszt hitte is meg nem is.
Később elvittek, hogy megmosakodhassak, tiszta kimonót adtak rám és bekísértek egy fiatal nőhöz és egy idős dadushoz, akik egy keservesen síró csecsemőt vettek körül aggodalmas szeretetükkel. A fiatalabb nő könnyektől áztatott arccal kért, hogy altassam el a kisfiát, mert az már napok óta nem aludt a láztól. Bár gyermekem nincs, lázzal volt már dolgom, és azt biztosan tudtam, hogy álmatlanságot nem okoz. Szóvá is tettem ezt, azzal, hogy anyatejet kellene kapjon, elkerülendő a rossz táplálást. Az idősebb nő nek aztán elmondtam hogy érzésem szerint ez mérgezés. Miután megtudtam hogy a gyermek a császár egyetlen fia kétségem sem fért hozzá. Míg a gyermeket táplálta az anyja én a legjobb altató hangomon nyugodt, szép mesét dúdoltam neki és a gyermek hamarosan el is szenderedett. Amint a gyermek nem sírt értem őrök jöttek és visszakísértek a már jól ismert kihallgató szobába. Ájuldoztam a fáradtságtól.
Újabb órákkal később a tiszt ismét elém állt és ajánlatot tett. Azt mondta mivel megmentettem a császári trónörököst kérhetek valamit a császártól, azzal hazaküldött és megjelölte, hogy napnyugtáig adhatok választ.
Otthon aludtam egyet a tervemre majd visszatértem a palotába és szemrebbenés nélkül a Rettenthetetlent kértem, a személyét. A tiszt gúnyosan mosolygott lojalitásomon. Visszaállítani királyi helyére?- kérdezte gúnyolódva. Ekkor megijedtem, hogy ha túl nagyot kérek nem kapok esetleg semmit. Íg azt válaszoltam, hogy a vagyona és a címei nem érdekelnek, a személyét akarom sértetlenül, élve.
A tiszt bólintott és meghagyta hogy úgy lesz. Másnap reggel a császári hírmondók kihirdették az egész királyságban, hogy királyunk, a Rettenthetetlent áruláson kapták, de szeretett Császárunk az eddigi érdemeire tekintettel megkegyelmezett az életének és megfosztva rangjától, címeitől és vagyonától kaszton kívüliként, de életben hagyja.
Gyaloghintót küldettem a palota elé, az egyik hordár mellkasára pedig a letörölhető festékemmel felpingáltam az alábbi haikut, hogy ha beültetik, mutassák meg neki, hogy tudja kihez jön:
A test csak forma.
Lelked fénye ragyog, Hold
ezüst, Nap arany.
A Rendíthetetlen királysága azon a tavaszon lépett volna 18. évébe. Azon a tavaszon érkezett a házamba Daiji a jóshal, sok vidám percet szerezve vendégeinknek, és azon a tavaszon érett nővé Maiko is. Nyolcan laktunk a házamban, ami szám szerencsés volta ma is nagy szerepet játszik az életemben. Niko, Heino, Tsai és Maiko, a négy leány, akik utánam lépnek színre az élet templomának nagytermében, Nakai és az öreg Joku mama, akik ellátják a házkörüli teendőket és kedves testőröm és egyetlen valódi hallgatóságom Takei Ano, az északi vadász.
Gyémántcsillag úrnő után vezetem én, Smaragd Tó úrnő a Juhar-szirt legfelső házát, melynek hatalmas tetőteraszáról belátni az egész kikötővárost, a kereskedelmi hajók vitorláinak kusza útvesztőit és a Mennyei Ösvényt, a Kilencvenkilenc sziklaszirten végigfutó kanyargós, virágládákkal és lamionokkal díszített majd 2 km hosszú mólót is. A hegyoldal megszelidülő lankáin mint ragyogó, felkelő napfényben fördőző daru emelkedik a királyi palota, a kevertvérű, sokat próbált kiváló katona és hadvezér, a Rendíthetetlen - háta mögött suttogott gúnynevén a Holdkaparó - lakhelye. Uralkodása békés, gyümölcsöző, egy ambiciózus ember beérett alkotása. Szívünk nyugodt tó kimonója smaragdzöld-fekete-arany szárnyai, de gyermeke nem lévén utódja és így a királyság nyugodt gyarapodása várhatóan nem lesz egy emeberöltőnél hosszabb idejű. Ágyasházában két tucat leány él, hajnalcsillag szépségek, fehér husú buja leányok és szende hajzuhatagjuk mögé bújó szemérmes lilomok, de a Rendíthetetlen nem él ajándékaikkal. Szóbeszédek szerint alkalmassága e téren meglehetősen hiányos. Én a magam részéről kétlem, hogy ilyen nyugodt erő lehet e olyan férfiban akinek férfiassága nem kapja meg az őt megillető teret. A kielégítetlen férfimban a fehér sárkány felgyűlik. Míg ki minden nap kiengedi csepjével, abban a halál sárkánya nem ér fel a szívig, és nem uralja el a gondolatokat. Ezért teremtette az úr a férfi vesszejét a lába közé, hogy elég messze essen a fejétől.
A császárról kell még szót ejtsek, ki abban az évben már betöltötte a hatvanadik évét, és bár a tetterő és a nemzés vágya még munkált benne, a halál közeledte felébresztette a legnagyobb démont a szívében, és megmérgezte minden napját. Félelmé heborúkba kergette a császárságot, majd eljött hozzánk, Szanamo városába, hogy elragadja seregei vezetésére szeretett királyunkat. Érkezésének híre jóval megelőzte gyaloghintóit, és azon az utolsó estén az egész városban szikrát bontott a feszültség.
Magasan járt már a Hold mikor a király követe bezörgetett. Miko és Heino éppen a selyemkereskedő céh három üzletvezetőjét szórakoztatta kedves dalaikkal, mikor elém vezették a király követét. A férfió nevét nem tudtam, de a szeme elárulta, hogy a király közeli embere lehet, mert a megrendültség és a szomorúság átszivárgott komoly vonásai között. Egy ládát tett elém, és tisztelettel megkért, hogy kövessem a palotába, nyomban.
Nem volt kérdés, hogy ezen az éjjel - bár soha korábban nem hivatott - valami különleges feladatot szán nekem. Felrémlett bennem az a közel tízévvel ezelőtti délután, amikor a lenyugvó nap fényében ültünk a tetőteraszon, szorosan egymás mellett, arccal a tengernek. A Nap hosszúra nyújtotta az árnyékainak, amik homályba borították a csészéket és azt az apró pergament melyen az életemet ismét gyökeresen megváltoztató megbízást adta nekem. Erről és az életem első és mindeddig legnagyobb sokkjáról a későbbiekben fogok beszámolni.
Smaragd-zöldbe-feketébe és aranyba öltöztem, a királyom színeibe, akinek a gazdagságom köszönhetem és akinek örökre adósa maradok, bármit is kér tőlem. Az iontéző nyomában lépkedve egyre mélyebbre hatoltunk a királyi palota hagymahéjas mélységeibe, míg elértünk egy belső kertet ahol hét fehér kimonós alaktól övezve vívott a Renttenthetlen gyönyörű mozdulatokkal egy hasonlóan kiváló képességű harcossal barátságos bemutatót. A csendet a fehér tölgy kardok meleg hangú csattanásai törték csak meg. Se nyögés, se lábak csusszanása nem hallattszott. A Hold leragyogott rájuk, nekem pedig elszorult a gyomrom a gyászruhás nemesek láttán. A küzdelem végeztével az intéző átkísért egy rejtett teraszra, ahol egymás mellé ültünk szeretett urammal, pont úgy, mint annak idején, és néztük az éjszakai óceánt a holdfényben. Ő szótlanabb volt és tekintve hogy nekem sem volt szükségem szavakra hosszan ültünk ebben a nyugalomban. Egy idő után nyugodt hangon tudatta velem a nekem szánt feladatot. Arra kért, hogy meséljek neki. Napkeltéig van időm erre, adjam meg a módját és repítsem távoli tájakra a szavaimmal.
Meglepett a kérése, hiszen történeteimet bármely kora eset meghallgathatta volna eddig is, csak egyetlen intésébe került volna. Mégsem tette. Összeszedtem minden történetet amit csak ismertem, népünk meséit, legendás történelmi alakokat és tetteiket és számba vettem a saját kitalációimat is. végül az egyik saját mesémnél maradtam, mely kedves hőseimről szól, és a Nyolc szigeten játszódik, melyen a Nyolc Királyság él. A történetemben a zigetek körben állnak és közöttük egy hatalmas örvény miatt nem lehet hajózni. Az egyik királyságból egy királyfi azonban tutajra száll és behajózik a közepére és leszáll az örvény aljára, megvív az ott fészkelő démonokkal és mivel felengedni már nem engedik, hát lefekszik a száraz tengerfenékre és hagyja, hogy a kialvó örvény helyére visszaömlő tenger elborítsa őt. Gyönyörködik a lenyugvó tengeren egymás felé induló hajókban, bár csak alulról, bemerült hasukat látja és boldog, mert megtette amit vállalt, aztán megfullad. A mese végén a királyfi magához tér a tutajon mert az istenek megjutalmazták hősiességéért egy új élettel.
Hosszan hallgatott a mese végeztével, aztán előállt a következő feladattal. Arra kért, hogy halál verset írjak neki, kifejezetten a mai napra.
Egy gésa minden tudományának első lépcsője, hogy bármit hall, lát vagy tapasztal, azt közömbös nyugalommal tudja reakciómentesen fogadni. Ezen a ponton szükségem is volt erre a képességre, annyira belém sajdult az elvesztésének lehetősége. Nem voltunk egymás életének részei. Összekötött minket egy titok, és a kasztunk adta kapcsolat, még ha ő sosem tért be vendégként a házamba.
Bár szépségemen túl a művészetek közül a kalligráfia és a mesemondás terén voltam tehetséges, ehhez a feladathoz időt kellett nyernem. Tudta ő is, hogy ilyen hirtelen, ilyen körülmények között halál verset írni meglehetősen komoly feladat, ezért készséggel beszélgetett velem. Hangunk könnyed volt, sokkal közvetlenebb, mint ami elvárható, de éreztem oldódását és miután a Holdat is szóba hoztam és megnevettettem vele neki tudtam állni a versnek. Először őt, az arab-japán kevert vére miatt, és mert azt mondta hiányzik neki a sivatag a magam szemén át fogalmaztam meg. Tudtam hogy nem akarja a császárság más királyságainak népét ölni, mint a császár hadvezére, és ezért nem akar a császár követével a Tiltott Városba utazni, de nemet nem mondhat ezért rituális öngyilkosságot tervez elkövetni. Erről kellene a versnek szólnia, de én akkor még nem tudtam ezt szavakba önteni.
Mi nem vagyok nem
leszek. Csak Hold és Nap
ezüst és arany.
A kevert vére miatt kapta a Holdkaparó nevet, tekintve hogy rásütötték, hogy valamilyen vérlény, ki a Holdnak bűvöletében él, és ezért sem néz már hús vér nőre. Szívét és vesszejét a Hold, legfőbb anyánk birtokolja. Ő maga nevetve annyit mondott, hogy szereti a Holdat, mint valami megfejthetetlen magasztos szépséget, de pont ilyen megfejthetetlen idegen szépségnek találja a nőket is. Gyanítom férfiakkal szívesebben múlathatja idejét. Sajnálkozás nem ébredt bennem, mert ott mellette biztosan éreztem, hogy akármik keltenek is benne vágyat, a fehér sárkány messze lent fészkel benne, mérge nincs se a szíve se a feje közelében. Később beszélt a sivatagról és a vívódásáról a császári parancs ellen. Kifejtettem, hogy a női energia hiányzik innen, és ne higyje, hogy meghalhat ha még nem jött el az ideje. Isten lecsap rá, ha végzett, nem kell helyette eldöntenie, mikor van vége az életének. Nem értett egyet, de ez nem okozott feszültséget, hiszen ő a királyom, úgy van minden ahogy ő akarja. Végül megírtam két további haikut, de sem akkor sem most nem érzem méltónak az ő személyéhez őket.
Nem leszek hóhér,
mert minden élet becses.
Félelmed öl.
Életem tiéd,
de hóhérod nem leszek.
Az utam a fény.
Megköszönte őket és elbocsájtott. Hazaérve zokogtam. Már felkelt a Nap mikor kinyitottam a ládikát amit a küldönce hozott, mikor értem jött. Birtoklevél volt benne. Annak a kis szeles szirtnek és hozzá tartozó háznak a birtoklevele, amire évek óta gyűjtök, és ahova az 50. születésnapomon vissza kívánok vonulni, hogy a történeteknek és a kalligráfiának szenteljem a további életem. Nekem adományozta. Nekem adta, utolsó ajándékául.
Nem vagyok se a birtokra se ilyen szerető figyelmére méltó.
Délelőtt aludni akartam, hogy a lehető legkésőbb értesüljek a haláláról, de egy csaszári követ miatt felkeltettek. Rideg, már már udvariatlan hangnemben felszólítottak, hogy azonnal jelenjek meg a palotában. Ott 57 órát tartottak fogva, arról faggatva, hogy tudtam e a királyom árulási terveiről, valamint, hogy miről beszélgettünk oly sok órán át. Sikerült komolyan tartanom magam a hűségről szőtt gondolatmenethez, melyben kifejtettem, hogy hű alatvalóként nem keresem az uram parancsai mögött megbújó politikát. Nekem mesélnem kellett és megírni egy verset az uram adta témában. Hogy ez valóban az övé, vagy csak izgalmas játék, vagy éppen a csaszar elrendelte kivégzésre készül e, nem az én dolgom. A tiszt hitte is meg nem is.
Később elvittek, hogy megmosakodhassak, tiszta kimonót adtak rám és bekísértek egy fiatal nőhöz és egy idős dadushoz, akik egy keservesen síró csecsemőt vettek körül aggodalmas szeretetükkel. A fiatalabb nő könnyektől áztatott arccal kért, hogy altassam el a kisfiát, mert az már napok óta nem aludt a láztól. Bár gyermekem nincs, lázzal volt már dolgom, és azt biztosan tudtam, hogy álmatlanságot nem okoz. Szóvá is tettem ezt, azzal, hogy anyatejet kellene kapjon, elkerülendő a rossz táplálást. Az idősebb nő nek aztán elmondtam hogy érzésem szerint ez mérgezés. Miután megtudtam hogy a gyermek a császár egyetlen fia kétségem sem fért hozzá. Míg a gyermeket táplálta az anyja én a legjobb altató hangomon nyugodt, szép mesét dúdoltam neki és a gyermek hamarosan el is szenderedett. Amint a gyermek nem sírt értem őrök jöttek és visszakísértek a már jól ismert kihallgató szobába. Ájuldoztam a fáradtságtól.
Újabb órákkal később a tiszt ismét elém állt és ajánlatot tett. Azt mondta mivel megmentettem a császári trónörököst kérhetek valamit a császártól, azzal hazaküldött és megjelölte, hogy napnyugtáig adhatok választ.
Otthon aludtam egyet a tervemre majd visszatértem a palotába és szemrebbenés nélkül a Rettenthetetlent kértem, a személyét. A tiszt gúnyosan mosolygott lojalitásomon. Visszaállítani királyi helyére?- kérdezte gúnyolódva. Ekkor megijedtem, hogy ha túl nagyot kérek nem kapok esetleg semmit. Íg azt válaszoltam, hogy a vagyona és a címei nem érdekelnek, a személyét akarom sértetlenül, élve.
A tiszt bólintott és meghagyta hogy úgy lesz. Másnap reggel a császári hírmondók kihirdették az egész királyságban, hogy királyunk, a Rettenthetetlent áruláson kapták, de szeretett Császárunk az eddigi érdemeire tekintettel megkegyelmezett az életének és megfosztva rangjától, címeitől és vagyonától kaszton kívüliként, de életben hagyja.
Gyaloghintót küldettem a palota elé, az egyik hordár mellkasára pedig a letörölhető festékemmel felpingáltam az alábbi haikut, hogy ha beültetik, mutassák meg neki, hogy tudja kihez jön:
A test csak forma.
Lelked fénye ragyog, Hold
ezüst, Nap arany.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése